Attila, hun király

Attila (uralkodott i. sz. 434-453) a hunokként ismert ókori nomád nép vezére és az általa létrehozott Hun Birodalom királya volt. Neve jelentése "Atyácska", és egyes történészek szerint ez nem is a születési neve, hanem egy "tiszteletteljes becenév, amit trónra lépésekor kaphatott" (Man, 159). Azokon a területeken, ahol a csapatai végigvonultak, az ellenségei és a lakosság körében a neve egyet jelentett a terrorral.

Attila többször betört Germánia térségébe és az ott élő lakosságot a Nyugatrómai Birodalom határain belülre űzte, ami hozzájárult a birodalom bukásához az i. sz. 5. század végén. Különösen a vizigótok beáramlása és későbbi felkeléseik játszhattak jelentős szerepet Róma bukásában. A római hadsereg soha nem heverte ki az i. sz. 378-ban a hadrianopoliszi csatában a vizigótoktól elszenvedett vereséget. Sőt, a vizigót győzelem hatására a hunok csatlakoztak korábbi vetélytársaikhoz és immár együtt fosztogattak a rómaiak területén. Róma nyilvánvaló gyengeségét látva, hatalomra kerülése után Attila nyugodt szívvel kötött és szegett meg szerződéseket (mint pl. a margusi békeszerződést i. sz. 439-ben), nem kellett következményektől tartania, szabadon pusztított, és többnyire nem ütközött ellenállásba a római városokban és településeken. A római hadsereg már nyilvánvalóan nem az a legyőzhetetlen haderő volt, mint egykor.

Attila képes volt összetartani egy gyakran különböző törzsekből (pl. alánokból, alemannokból, és osztrogótokból) álló sereget, ellentétben a kor római hadvezéreivel, akiknek problémát okozott a nem római csapattestek kordában tartása. (Ennek egyik legékesebb példája a római Litorius gótok elleni hadjárata i. sz. 439-ben, amikor Litorius nem tudta meggátolni, hogy a hun szövetségesei végigrabolják a környéket, ahol elhaladtak.) Attila kiváló lovas és hadvezér volt, a birodalmát pedig tekintélyt parancsoló személyisége tartotta össze. Amellett, hogy a korszak legeredményesebb haderejévé tette a hunokat, szinte a semmiből felépített egy hatalmas birodalmat nem egészen tíz év alatt. Hatalma csúcsán ez a birodalom Közép-Ázsiától a mai Franciaországig és a Duna völgyéig terjedt. Amikor Attila i. sz. 453-ban meghalt, a fiai megpróbálták összetartani a birodalmat, de az i. sz. 469-re szétesett.

Fiatalkora és felemelkedése

Attila születési helye és ideje ismeretlen. Peter Heather történész a következőket írja:

Elképesztően hiányosak a hunokkal kapcsolatos ismereteink. Azt sem tudjuk, milyen nyelven beszéltek. Az Attila idejéből származó nyelvészeti emlékek nagy része személynevekre – a hun uralkodók és udvartartásuk neveire – korlátozódik. De addigra a germán lett a Hun Birodalom közvetítőnyelve, és a feljegyzett nevek nagy része biztosan vagy legalább valószínűleg germán eredetű. Az iráni, a türk, és a finnugor (mint később a magyar) nyelvek merültek fel, de az igazság az, hogy nem tudjuk milyen nyelven beszéltek a hunok, és valószínűleg soha nem is fogjuk megtudni. Hasonlóan kevés bizonyítékunk van a hun vándorlás okaira és formájára vonatkozólag. Ammianus [ókori történetíró] szerint nem kell magyarázatot keresni: "Az egész szerencsétlenségnek magvait és ama különféle csapások eredetét, a melyeket Mars dühe idézett fel, mialatt szokása szerint mindent lángba borított, tudtommal a következőkben kell keresnünk. A húnok nemzete, a melyről régi kútfőink csak keveset tudnak, a Maeotis ingoványain túl a jeges-tenger felé lakik. Vadsága meghalad minden képzeletet." [Ammianus Marcellinus reánk maradt történeti könyvei, XXXI. 2., ford. Pirchala Imre]. Egyszerűen olyan vadak voltak, hogy természetes volt nekik, hogy megtámadták a környező népeket. Más források is hasonló képet festenek a hunok vadságáról. (209)

Bár manapság előfordul, hogy Hungysung Vladdysurf néven említik Attila anyját, ez a név modern kitaláció, valójában nem tudjuk mi volt az anyja neve. Az apja neve Mundzuk volt, és a nagybátyja, Ruga (más néven Ruas vagy Rugila) volt a hunok királya. Attila és a bátyja Bleda (más néven Buda) fiatalon megtanultak az íjjal bánni, lovagolni, lovakról gondoskodni, és harcolni. Latinul és gótul is megtanultak, így a rómaiakkal és a gótokkal is tudtak tárgyalni. A történészeket megosztja a kérdés, hogy mennyit is tudunk valójában Attila fiatalkoráról. Néhányan (pl. John Man) úgy tartják, hogy semmit sem tudunk biztosan, még a születési nevét sem, és a későbbi eredményeiből nem kéne a fiatalkorára vonatkozó következtetéseket levonni.

Nem tudjuk, hogy Rugának voltak-e fiai, Mundzuk pedig még a fiúk gyerekkorában meghalhatott, mindenesetre Bleda vagy Attila lehetett Ruga örököse; az oktatásuk és katonai kiképzésük a uralkodással járó feladatokra készíthette fel őket (bár néhány történész, pl. Christopher Kelly, felvetette azt a lehetőséget is, hogy Attila és Bleda egy hadjárat közben megölhette Ruga fiait, hogy így ragadják magukhoz a hatalmat, Man szerint kerülni kell az ilyen feltételezéseket.) Valószínűleg mindkét fiú már egészen fiatalon is részt vehetett a hunok haditanácsain és tárgyalásain. A hunok már Attila trónra lépése előtt is félelmetes haderőnek számítottak, de az uralkodása alatt még inkább azzá váltak. Kiváló lovasok voltak, és az ókori leírások szerint a lovaik is haraptak és rúgtak csata közben. Michael Lee Lanning, történész és az amerikai hadsereg egykori tisztje, a következőképp írja le a hun hadsereget:

A hun katonák több rétegnyi, állati zsiradékkal vastagon bekent bőrruhát viseltek, ami hajlékony és esőálló volt. Bőrborítású acélsisakjaik és a nyakuk és válluk körül viselt láncing további védelmet biztosított a hun lovaskatokák számára mind nyilak, mind kardcsapások ellen. A hun harcosok puha bőrcsizmát viseltek, ami lovagláshoz kiváló volt, de gyalogláshoz nem a legjobb választás. Ez azonban megfelelt a katonáiknak, mivel a hunok sokkal komfortosabban mozogtak a nyeregben, mint a talajon. (62)

Amikor Ruga egy Konstantinápoly elleni hadjárat közben i. sz. 433-ban meghalt, Attila és Bleda lépett a helyére. Lanning ezt írja:

Attila megörökölt egy sereget, ami évszázadok óta a szomszédaival, főleg a Keletrómai Birodalommal, háborúzott. Ruga hadműveleti olyan sikeresek voltak, hogy Róma minden évben hadiadót fizetett neki a béke fenntartásáért cserébe. (61)

A testvérek közösen uralkodtak – mindketten a saját területeik és az ott lakó népesség fölött – és, ahogy Lanning megjegyzi, gyakran kerültek kapcsolatba a Keletrómai Birodalommal, akik korábban ugyan zsoldosként alkalmazták a hunokat a Róma határait fenyegető törzsek ellen, mostanra már azért fizettek a hunoknak, hogy ne támadják meg őket.

I. sz. 439-ben Attila és Bleda együtt kötötték meg Rómával a margusi békeszerződést. A szerződés értelmében Róma, a korábbiakhoz hasonlóan, a békéért cserébe fizetett a hunoknak, és nagyjából ez is maradt a római-hun kapcsolatok vezérelve egészen Attila haláláig. Flavius Aetius, római hadvezér, aki ifjúkorában a hunok túsza volt, beszélte a nyelvüket, és segédcsapatokként használta is a hunokat a birodalom hatalmai harcai során, már i. sz. 435-ben megállapodott a hunokkal. A margusi békeszerződés kiterjesztette az Aetius-féle megállapodást: a rómaiak megígérték, hogy visszaküldik a birodalom területéről a hun menekülteket, Róma nem lép szövetségre a hunok ellenségeivel, biztosítja a szabad kereskedelmet, és természetesen "évi 317 kg [700 font] aranyat fizet Attilának és Bledának" (Kelly, 118). Cserébe a hunok megígérték, hogy nem támadják meg Rómát, nem lépnek szövetségre Róma ellenségeivel, és megvédik a dunai határt és Római Birodalom provinciáit.

Miután megkötötték a szerződést, a rómaiak visszavonhatták a csapataikat a dunai régióból és a Szicíliát és Észak-Afrikát fenyegető vandálok ellen küldhették őket. A margusi szerződés megkötése után a hunok kelet felé fordultak, háborúba bocsátkoztak a Szászánida Birodalommal, de ott visszaverték őket, így visszatértek a bázisukra, az Alföldre. Így, hogy az eddig a határt védő római csapatok Szicíliában harcoltak, a hunoknak újra lehetőségük nyílt a fosztogatásra. Kelly azt írja, hogy "Mihelyt a kémeik megbizonyosodtak róla, hogy a flotta valóban elindult Szicília felé, Attila és Bleda támadást indítottak a dunai régióban" (122). Arra hivatkoztak, hogy a rómaiak megszegték a margusi békeszerződést, amikor nem küldték haza az összes római területen tartózkodó hun menekültet, és azt állították, hogy a római püspök titokban hun területre merészkedett és hun sírokat szentségtelenített meg és rabolt ki – a püspök kiadatását kérték.

Theodosius egyik hadvezérét, Flavius Aspart, küldte Attilához és Bledához, de a tárgyalások nem hoztak eredményt. Attila a közelmúltban feldúlt sírokat mutatott Asparnak, de azt lehetetlen volt megállapítani, hogy ki dúlta fel a sírokat és mit vitt el. Bizonyíték hiányában Aspar megtagadta a püspök kiadatását és azt állította, hogy nincs tudomása arról, hogy hun menekültek római földön bujkálnának Attila és Bleda elől. A hunok ragaszkodtak a követeléseikhez, de Aspar nem engedett, így patthelyzet alakult ki. Aspar visszatért Konstantinápolyba, hogy beszámoljon Theodosiusnak a történtekről, de úgy tűnik, hogy nem tartott hun támadástól. A szóban forgó menekültek olyan hunok voltak, akik Attila uralma elől menekültek el, és Attila szerette volna visszakapni őket mielőtt felkelést szítanának ellene. Mint végül kiderült, voltak római területen élő menekültek (akiket később át is adtak a hunoknak) és a püspök, akinek Attila a kiadatását követelte, valószínűleg tényleg bűnös volt a sírrablások ügyében és később árulást követett el, Margus városát is a hunok kezére játszotta, szóval Aspar jobban járt volna, ha simán kiadja a püspököt és a menekülteket.

Mivel nem ez történt, a hunok szemében a rómaiak megszegték a szerződést, így Attila felkészült a háborúra. Miközben Aspar i. sz. 441 nyarán Konstantinápoly felé tartott, Attila és Bleda seregei betörtek a határ menti területekre és kifosztották Illyricum provincia városait, amelyek virágzó római kereskedelmi központok voltak egyben. Ezután margusi békeszerződést semmibe véve, Margus városa ellen vonultak és lerombolták (a püspök segítségével, aki kinyitotta nekik a kaput). II. Theodosius (i. sz. 401-450) ezek után semmisnek nyilvánította a szerződést és visszahívta a római csapatatokat provinciákból, hogy megállítsa a hunok pusztítását. Attila és Bleda válasza az ellenség teljes lerohanása volt, útközben pedig kifosztották, majd lerombolták a római városokat, és 20 mérföldre megközelítették Konstantinápolyt, a római fővárost. Naissus városát, Nagy Konstantin szülőhelyét, porig rombolták, és a város nem is épült újjá a következő évszázadban. Amíg a római seregben szolgáltak, a hunok rengeteget tanultak az ostromháborúról, és ezt a tudást kamatoztatva egész városokat, mint pl. Naissust, töröltek el a föld színéről. Támadásuk sikerében az is közrejátszott, hogy teljesen váratlan volt. II. Theodosius annyira biztos volt benne, hogy a hunok tartják majd magukat a szerződéshez, hogy meg sem hallgatta az ellenvéleményeket. Lanning így kommentálja a helyzetet:

Attila és a bátyja nem sokra tartották az egyezségeket, a békét meg még annál is kevesebbre. Ahogy elfoglalták a trónt, azonnal támadásba lendültek Róma ellen és mindenki más ellen is, aki csak az útjukba került. A következő tíz évben, a hunok elfoglalták a mai Magyarország területét és betörtek Görögországba, Spanyolországba, és Olaszországba is. A zsákmányolt kincseket Attila hazaküldte, az ellenség katonáit pedig a saját seregébe állította, miközben a lerohant városokat felgyújtotta, a civileket pedig megölte. A háború jövedelmezőnek bizonyult a hunok számára, de nem a vagyon volt az egyetlen céljuk. Attila és a serege minden bizonnyal élvezte a harcot; a katonai élet minden nehézségével és szépségével együtt vonzóbb volt, mint a földművelés vagy az állattenyésztés. (61)

II. Theodosius tudta, hogy legyőzték, de nem akarta elismerni a teljes vereséget, inkább elfogadta a hunok feltételeit; Róma mostantól az eddigi összeg több mint a háromszorosát fizette azért, hogy a hunok ne pusztítsanak tovább. Will Durant történész a következőket írja: "II. Theodosius keletrómai és III. Valentinianus nyugatrómai császár egyaránt adót fizettek Attilának a békéért cserébe, de mindezt úgy állították be a népnek, hogy egy római befolyás alatt álló szövetséges szolgálataiért fizetnek" (39). A dunai offenzíva után, Attila és Bleda visszavezették a seregeiket az Alföldre, és ezen a ponton Bleda eltűnik a történelmi feljegyzésekből. Kelly "a legbízhatóbb római forrásra", Priscus rétorra hivatkozik, aki azt írja, hogy három évvel a támadás után "Bleda, a hunok nagykirálya, az öccse, Attila, által szervezett merénylet áldozata lett" (129). Más történészek szerint Bleda hadjárat közben halhatott meg, de akármi is történt vele, i. sz. 445-ben Attila a hunok egyedüli uralkodója és Európa legerősebb seregének hadvezére lett.

Attila uralkodásának első évei és Honoria ajánlata

Jordanes, az i. sz. 6. században élt történész, aki az egyetlen ránk maradt ókori leírást adta a gótokról, részletesen ír a hunokról és Attiláról is:

Ez a férfiu, a ki a földkerekség rémeül a nemzetek megrendítésére született a világra, nem tudom, mi okból, mindent betöltött a rettenetesség hírével, amely róla elterjedt. Járása kevély volt, szemeit ide-oda járatta, hogy büszke testének ereje már mozgásán is feltünjék; bár harczkedvelő, mindazáltal magamérséklő, legtöbbet ért el eszével, az esdelőkkel szemben könyörületes, a meghódoltak iránt pedig kegyes; termete kicsiny, melle széles, feje nagy, szemei aprók, szakálla ritka, őszbevegyült, orra tompa, arczszíne rut és származása jeleit mutató. (Jordanes, 35. fejezet, dr. Bokor János fordítása)

Bár Attilát szinte mindig vérszomjas harcosként ábrázolják, aki tömegeket mészárolt le lóhátról, ennél sokkal összetettebb személyiség volt. Ez Priscus rétor leírásából is látszik, aki találkozott Attilával és vele is vacsorázott. Will Durant történész (a Priscuséhoz hasonló ókori leírásokra alapozva) a következőket írja Attiláról:

Abban különbözött más barbár hódítóktól, hogy a ravaszságban jobban bízott, mint az erőben. Az népe pogány babonáit arra használta, hogy magát istenítse; a kegyetlenségéről szóló eltúlzott történetek, amiket lehet, hogy éppen ő maga kezdett terjeszteni, megalapozták győzelmeit, és végül még a keresztény ellenségei is "Isten ostoraként" hivatkoztak rá és annyira rettegtek a ravaszságától, hogy csak a gótok tudták megmenteni őket. Nem tudott írni és olvasni, de ez semmit nem vont le az intelligenciájából. Nem volt vad és kegyetlen; volt becsület- és igazságérzete, és gyakran nagylelkűbbnek bizonyult mint a rómaiak. Egyszerűen élt és öltözködött, mértékkel evett és ivott, a luxust inkább meghagyta az alárendeltjeinek, akik szerették közszemlére tenni az arany és ezüst evőeszközöket, szíjakat, és kardokat, és a feleségeik ügyes munkáját dicsérő gondosan kidolgozott hímzéseket. Attilának több felesége volt, de rosszallotta a monogámia és a kicsapongó élet sajátos keverékét, ami megszokottnak számított bizonyos római és ravennai körökben. A palotája egy deszkapadlójú és -falú hatalmas rönkház volt, de elegáns csiszolt vagy faragott faborítással volt díszítve, a hideget pedig szőnyegek és állatbőrök tartották kint. (39)

Az egyik ilyen "pogány babona", amit Durant említ, Attila kardjához kapcsolódik, amiről azt állította, hogy a római hadistentől, Marstól kapta. Jordanes leírása szerint a kardot véletlenül találták:

Midőn egyszer egy pásztor – ugymond – a nyáj egyik üszőjét sántítani látta és a nagy seb okát kitalálni nem tudta, aggódva a vér nyomán ment és végre egy kardra bukkant, a melybe az üsző füvet legelve vigyázatlanul belelépett és kiásván azonnal Attilához vitte. Ez megörült az ajándéknak s a mily merész észjárása volt, ugy vélekedett, hogy az egész világ fejedelméül van rendelve s a harczok hatalma a hadisten karjával neki adatott. (Jordanes, 35. fejezet, dr. Bokor János fordítása)

Attila gyenge ellenfélnek tartotta Rómát, így i. sz. 446-ban vagy 447-ben, újra megtámadta Moesia provinciát (a Balkán régiót), több mint 70 várost rombolt le, a túlélőket rabszolgasorba hajtotta, a zsákmányt pedig visszaküldte budai erődjébe (bár néhány történész vitatja, hogy Buda valóban a mai Budapest-e). Legyőzhetetlennek tartották, és Durant szavaival élve, "miután teljesen kivéreztette a Keletet, szemet vetett a Nyugatra és szokatlan indokot talált a háborúra" (40). I. sz. 450-ben III. Valentinianus nővére, Honoria, nem akart hozzámenni egy római szenátorhoz, és Attila segítségét kérte, a levélhez pedig az eljegyzési gyűrűjét is mellékelte. Bár lehet, hogy a házasság meg sem fordult Honoria fejében, Attila így értelmezte az üzenetet és a gyűrűt és a Nyugatrómai Birodalom felét kérte hozományként. Amikor Valentinianus tudomására jutott az ügy, azonnal követeket küldött Attilához azzal az üzenettel, hogy az egész csak félreértés volt, szó sincs semmiféle házasságról és hozományról. Attila azonban ragaszkodott hozzá, hogy ő egy érvényes házassági ajánlatot fogadott el, jogosan tart igényt a menyasszonyra, és Róma ellen vonult a seregével.

Gallia és a catalaunumi csata

I. sz. 451-ben Attila hódító hadjáratot indított egy kb. 200000 fős sereggel, de néhány forrás, mint. pl. Jordanes, ennél sokkal magasabbra, kb. félmillióra becsülte a számukat. Könnyedén elfoglalták és végigfosztogatták Gallia Belgica provinciát (a mai Belgium területét). Attila mindössze egyetlen alkalommal, a szászánidák elleni hódító hadjáratról, fordult vissza, a legyőzhetetlenségének és mészárlásainak híre messze megelőzte Galliában. Durant így fogalmaz:

Egész Gallia rettegett tőle; Attila nem egy civilizált hadvezér volt, mint Caesar, nem is keresztény… borzalmas, ijesztő hun volt, Isten ostora (flagellum dei), aki azért jött, hogy megbüntesse mind a keresztényeket, mind a pogányokat az életmódjuk között lévő óriási különbség miatt. (40)

A hunok hírhedten brutálisak voltak, köztudott volt, hogy válogatás nélkül mészárolják le az ellenséget, így a helyi lakosok minden mozdíthatót összeszedtek és menekültek előlük. Ammianus Marcellinus (i. sz. 330-391), római író, a Róma története című művében így írta le a hunokat:

A hunok … Vadsága minden képzeletet felülmúl. … Rút emberalakjukhoz mérten életmódjuk annyira igénytelen, hogy nincs szükségük sem tűzre, sem ízletes ételekre, hanem vadon termő növények gyökereivel és mindenféle állatok félig nyers húsával táplálkoznak, amelyet lovuk hátára, combjuk alá helyeznek, s így kissé megmelegítenek. … A csatában olykor fölingerlik az ellenséget, majd ék alakú rendben kezdik meg a harcot, különböző fenyegető szavakat hallatva. Könnyű fegyverzetük és fürgeségük révén gyorsan mozognak, s így képesek arra, hogy szándékosan hirtelen szétszóródva megritkítsák soraikat, és laza csatarendben nagy öldöklés után szétfussanak. Nagy gyorsaságuk miatt sem erőd ostromlása, sem az ellenséges tábor fosztogatása közben nem látni őket. Azért lehet őket talán a legfélelmetesebb harcosoknak mondani, mert távolról lövöldözik nyilaikat, melyeknek hegyét csodálatos művészettel odaillesztett éles csontokból készítik. A közelharcban pedig, saját magukat nem kímélve, karddal küzdenek. (XXXI.ii.1-2, Szepesy Gyula fordítása)

A hun hadsereg egyetlen nagy lovascsapat volt, gyorsan, kegyelem nélkül csapott le az ellenségre. Lanning szavaival élve:

Attila a sereg mobilitására és a meglepetés erejére hagyatkozott, ritkán bocsátkozott hosszú közelharcba. Inkább kihasználta a terep adottságait és elrejtette a seregét, amíg lőtávolságba nem értek. Amíg egy csapat íjász magasra lőtt nyilakkal a pajzsai felemelésére kényszerítette az ellenséget, egy másik csapat közvetlenül tudott rájuk lőni. Amikor már elég áldozatot szedtek, közelharcban legyilkolták a túlélőket. (62)

Nem csoda, hogy egyetlen hadvezér sem akart Attila ellen csatába indulni. Kelly szavaival élve, a hunok "a semmiből bukkantak fel és nyomtalanul tűntek el, csupán pusztítást hagytak maguk után. Lehetetlen volt időben jelezni, hogy hol fognak lecsapni.” (38). Attila nem tapasztalt ellenállást Triernél és Metznél, lemészárolta a lakosságot, aztán továbblovagolt és mindent elpusztított, ami csak az útjába került. Nyílt ütközetre a catalaunumi csatában került sor, ahol Attila I. Theodorik (uralkodott i. sz. 418-451) vizigótjaival és egy egyesített római sereggel találta magát szembe. Az utóbbi élén Flavius Aetius állt, aki ismerte és értette a hun stratégiát és taktikát. A catalaunumi csatát a történelem egyik legvéresebb ütközeteként tartják számon, és ez volt az első alkalom, amikor Attila serege az európai hadjáratai során vereséget szenvedett. Jack Watkins történész így írja le a csatát:

A dombtetőn várakozó rómaiak gyorsan visszaszorították a megzavarodott hunokat, és Attilának kellett őket visszazavarnia harcolni. Theodorik, a vizigótok királya meghalt a csatában, de ez nem vette el a vizigótok kedvét a harctól. Meg akarták bosszulni a király halálát és olyan elszántan harcoltak, hogy sötétedés előtt sikerült visszaszorítaniuk a hunokat a táborukba. A hunok a következő napokban nem mozdultak ki a táborból, de az íjászaik kordában tartották a rómaiakat. A vizigótok dezertálásának köszönhetően, Attila végül vissza tudott vonulni, sőt a felszerelését és a hadizsákmányt is magával tudta vinni. A rómaiak nem vették üldözőbe, de a legyőzhetetlenségéről alkotott kép összetört. (85)

Az itáliai hadjárat

Bár a rómaiak megállították Attilát, le nem győzték. Ennek ellenére a rómaiak győzedelmesen tértek haza, és remélték, hogy Attila más préda után néz. De i. sz. 452-ben Attila visszatért, hogy elfoglalja Itáliát és magával vigye a menyasszonyát. Akárcsak Galliában, itt is hatalmas pusztítást hagyott maga után és porig rombolta Aquileia városát. A város soha nem épült újjá, sőt még a helye is feledésbe merült. A gallokhoz hasonlóan Itália lakossága meg volt rémülve, de az előző évvel ellentétben Aetiusnak most nem volt elengedő hadereje, hogy megállítsa Attilát. Teljes városok és falvak menekültek biztonságosabb területekre, Velence városa például így lett egy mocsárból a "hidak városa", ahogy többek között ma is sokan hivatkoznak rá. Oda menekültek, ahol szilárd talajt találtak a vizes területeken, és remélték, hogy Attila serege ide nem tudja őket követni. A terület jó választásnak bizonyult, Attila serege vonzóbb területek után nézett a lagúnák helyett.

Senki sem tudja miért, de a hunok megálltak a Pó folyónál. Itáliában már lassan két éve éhínség volt, és könnyen lehet, hogy Attila készletei is elfogytak. Az sincs kizárva, hogy járvány tört ki Attila seregében és ezért kellett feladnia a terveit. Az is felmerült, hogy esetleg az emberei figyelmeztették, hogy ne támadjon Róma városára. A gót hadvezér I. Alarik (uralkodott: i. sz. 394-410) i. sz. 410-ben kifosztotta Rómát, majd nem sokkal később meghalt; a babona szerint Alarik halála egyenes következménye volt a nagy múltú város elleni támadásnak. De az is lehetséges, hogy Attila valamilyen megállapodást kötött Rómával. Valentinianus követeket küldött Attilához I. Leó pápa vezetésével, de nem tudjuk mi történt a találkozón. Az azonban biztos, hogy a találkozó után Attila visszafordult és visszavonult Magyarországra.

Attila halála és öröksége

Nem tudni, hogy Attila emlékezett-e még Honoriára és a hozományára (Durant és más történészek is azt állítják, hogy Attila azzal fenyegetőzött, hogy visszatér Itáliába, ha nem küldik el hozzá Honoriát, de ez a korabeli forrásokból nem derül ki egyértelműen), mindenesetre nem sokkal később, i. sz. 453-ban feleségül vette a fiatal Ildikót. Durant szerint, "Lakodalma alkalmából a szokottnál többet evett és ivott. Reggel holtan találtak rá a fiatal felesége mellett az ágyban; egy megrepedt ér miatt belefulladt a saját vérébe" (40-41). Akárcsak Nagy Sándor esetében, Attila halálával kapcsolatban sincs egyetértés, de a Durant által leírt változat Priscusén alapszik, ami pedig az első és egyben legmegbízhatóbbnak tartott leírás. Felmerült még ezen kívül, hogy Ildikó ölte meg, valamint egy Marcianus keletrómai császár (uralkodott i. sz. 450-457) által szervezett merénylet, az alkoholmérgezés, és a nyelőcsővérzés lehetősége is.

Az egész hadsereg gyászolta a vezetőjét. Attila lovasai vérrel kenték be az arcukat és lassan lovagoltak körbe-körbe a sátor körül, ahol a holttest feküdt. Kelly így írja le az Attila halálát követő eseményeket:

Priscus rétor szerint, a katonái levágták a hosszú hajukat és megvágták az arcukat "hogy a valaha volt legnagyobb harcost ne az asszonyok könnyeivel és jajgatásával, hanem harcosok vérével gyászolják." Ezután egy gyásznap következett halotti torral és halotti játékokkal; az ünneplés és a gyász elegyének régi hagyományai voltak az ókori világban. Azon az éjszakán, bőven a Római Birodalom határain kívül, eltemették Attilát. Három koporsóban helyezték végső nyugalomra, a belső aranyból volt, a középső ezüstből, a külső pedig vasból. Az arany és az ezüst a hódításai alatt összeszedett hadizsákmányt szimbolizálta, míg a vas kemény szürkesége a háborús győzelmekre utalt. (6)

A legenda szerint eltérítettek egy folyót, Attilát a folyómederbe temették, majd visszaterelték a vizet, ami így elfedte a sírhelyet. A temetésen részt vevőket mind megölték, hogy ne tudják elárulni a pontos helyet. Kelly szerint, "ők is dicsőséges halált haltak", ugyanis a temetési szertartás részeként haltak meg egy kiváló harcos tiszteletére, aki rengeteget tett az embereiért.

A temetés után Attila fiai felosztották a birodalmat, egymás ellen fordultak, elpazarolták az erőforrásaikat, és hagyták a birodalmat feloszlani. I. sz. 469-re, mindössze 16 évvel Attila halála után, a birodalomnak nyoma se maradt. Attila emléke azonban továbbra is él, a valaha élt legnagyobb hadvezérek között tartják számon. Mindig is a harcos király alakjának megtestesítőjeként ábrázolták, és ezt a hagyományt követik a modern ábrázolások is. A drámai filmes feldolgozások, amelyek akár csak érintőlegesen is említik, félelmetes harcosként mutatják be, de Attila, a hunok királya, még az Éjszaka a múzeumban című 2006-os hollywoodi vígjátékban is rettegett alak. Lanning szerint:

Attila, a hunok királya, kora legnagyobb hadvezére volt, a hírneve rettegésben tartotta az ellenfeleit, akik egyszerre féltek tőle és tisztelték Isten ostorát. A neve több mint ezerötszáz évvel később is egyet jelent az agresszív lovascsapatok élén vonuló erőteljes hadvezér képével. (63)

2014 márciusában felröppent a hír, hogy megtalálták Attila sírját Budapesten, ahol Attila egykori fővárosa is lehetett. A hírt hatalmas érdeklődés övezte, és több helyen is megjelent, hogy az egyik kutató azt nyilatkozta, hogy "nagy valószínűséggel Attila sírjára bukkantak, de további vizsgálatok szükségesek, hogy ezt biztosra mondhassák." Más kutatók azonban bebizonyították, hogy ez csak álhír volt. Bár a tudósok gyakran kételkednek benne, hogy Attilát valóban egy folyó alá temették volna, ez nem példa nélküli. Gilgames mezopotámiai királyról is az a hír járta, hogy egy folyó, az Eufrátesz, alá tetették, és ezt sokáig csak legendának tartották. Azonban 2003 áprilisában egy német régészekből álló csapat bejelentette, hogy megtalálták Gilgames sírját pontosan ott, ahol az ókori leírások szerint lennie kellett.

A régészeti kutatások során az Eufrátesz régi medrében és annak közelében végzett mágneses mérések kerteket, épületeket, és a Gilgames-eposzból ismert objektumokat találtak, többek között a király sírját. A legenda szerint Gilgamest az Eufrátesz fenekére temették, miután a halálakor kettévált a víz. Attila korához jóval közelebb, i. sz. 410-ben, I. Alarik halálakor, állítólag eltérítették a Busento folyót, majd Alarik temetése után visszaterelték a medrébe. Az Attila temetéséről szóló ókori leírások szerint az ő is egy eltérített folyó medrében nyugszik, a sírjának helyét pedig elfedte a visszaterelt folyó. A Gilgames történetében említett sír és az Alarik temetéséről szóló leírások ismeretében, nem vetethetjük el, hogy Attila, a hunok nagy harcos királya, valóban egy folyómederben nyugszik. Attila végső nyughelye és a hogy milyen kincseket rejt a sírja egyelőre rejtély marad, de a sír állítólagos felfedezését világszerte övező érdeklődés ékes bizonyítéka annak, hogy Attila alakja még mindig megragadja az emberek képzeletét. A mai napig ő az ókori történelem egyik legérdekesebb és leginkább magával ragadó alakja, a neve pedig egybeforrt a a megállíthatatlan nyers erő képzetével.