A rózsák háborúja (i. sz. 1455-1487) az angol nemesek és a monarchia közötti örökösödési konfliktus volt, ami négy évtizednyi intermittens háborúhoz, kivégzésekhez és gyilkossági cselszövésekhez vezetett. Anglia elitje két táborra szakadt, mindkettő III. Eduárd angol király (uralkodott i. sz. 1327 - 1377) más leszármazottját támogatta: az egyik a Yorkokat, a másik a Lancastereket. A háború az elnevezését a két család jelképéről kapta, a Yorkok fehér rózsájáról és a Lancasterek vörös rózsájáról. Az őrült Lancaster királyt, az angliai VI. Henriket (uralkodott i. sz. 1422-61 és 1470-71) megfenyegette Richárd yorki herceg (i. sz. 1411-1460), akinek végül a fia lett IV. Eduárd angol király (i. sz. 1461-70 és 1471-83). Eduárdot a testvére, III. Richárd (uralkodott i. sz. 1483-85) követte a trónon, aki amiatt lett hírhedt, hogy köze volt Eduárd fiatal örököseinek, a „Tower hercegeinek” halálához, amivel sokkolta a nemességet. Így a trónra jutáshoz vezető ajtó nyitva maradt a Lancaster családból származó Tudor Henrik előtt, az i. sz. 1485-ben a bosworthi csatában életét vesztett Richárd halálát követően. Tudor Henrik lett VII. Henrik angol király (uralkodott: i. sz. 1485-1509) és a Yorki Erzsébettel kötött házassága révén egyesítette a két családot, amiből egy új nőtt ki, a Tudor-ház. A konfliktus valószínűleg nem befolyásolta a közemberek életét, de a nemességet minden bizonnyal megrázta, ahogy a családok felemelkedtek, majd eltűntek. A konfliktus sok ember érdeklődését felkeltette már és ihletként szolgált a művészeknek is, például Shakespeare-nek vagy George R. R. Martinnak és a Trónok harca sorozatnak.
A rózsa neve
A 15. századi Angliát felkavaró családok közti konfliktus romantikus elnevezését, a „rózsák háborúját” Sir Walter Scott (i. sz. 1771-1832) író használta először. A név a két család, akkoriban nem túl népszerű, jelképéül szolgáló rózsáktól származik, a Yorkok fehér rózsájától és a Lancasterek vörös rózsájától. A megosztottság azonban tovább mutatott ennél a két családnál, hiszen mindkét oldal támogatókat toborzott magának Anglia többi nemesi családjának köréből. Így születtek meg végül a Lancasteriek és a Yorkiak. Mindkét fél szövetségesei hajlamosak voltak oldalt váltani a szívességektől, halálozásoktól és lehetőségektől függően. A névadás egy további problémája, hogy az örökösödési konfliktus nem háború volt, hanem intermittens harcok, csatározások, ostromok, kivégzések és gyilkossági kísérletek sorozata. Az i. sz. 15. századi Anglia népessége valószínűleg nem tekintette magát egy összefüggő történelmi esemény részének, nem úgy, ahogy mi most visszagondolunk a rózsák háborúja idejére.
A rózsák háborújának okai
Sok oka volt a rózsák háborúja kirobbanásának. Ahogy újabb és újabb szereplők, valamint motivációk léptek színre, úgy húzódott el a csatározás. Bolingbroke Henrik tettei adhatták az első okot a háborúra, aki i. sz. 1399-ben erőszakkal ragadta magához a trónt és kiáltotta ki magát IV. Henrik angol királlyá (uralkodott i. sz. 1399-1413), miután meggyilkolta elődjét, II. Richárdot (uralkodott i. sz. 1377-1399). Henrik volt az első lancasteri király (az apja Genti János lancasteri herceg volt). A királygyilkosság megdöbbentő, de sikeres politikai stratégia volt.
A harcok kitöréséhez már sokkal közelebb volt időben az inkompetens VI. Henrik uralkodása. A király csecsemőként kényszerült az uralkodásra, apja, V. Henrik angol király (uralkodott i. sz. 1413-1422) hirtelen halála után. Ambiciózus, gátlástalan régensek és udvarbeliek vették körül, ezért a király uralkodását néhány régióban törvénynélküli állapot és hanyatló gazdaság jellemezte. Henrik felnőtté válása után nem sokkal vereséget szenvedett Franciaországtól a százéves háborúban (i. sz. 1337-1453). Az angol bárók heves vitákat folytattak arról, hogyan kezeljék a francia kérdést: V. Henrikénél agresszívabb megoldást válasszanak, tárgyaljanak valamilyen egyezségről vagy végleg hagyják el a kontinenst. Az egyik problémát a pénz és a hadsereg külföldi hadjáratainak kiadásai jelentették. Henriket könnyen lehetett befolyásolni, pont akkor volt a leginkább döntésképtelen, amikor a leginkább határozottnak kellett volna lenni.
VI. Henrik szintén nem volt elég bölcs ahhoz, hogy ne keveredjen bele a bárói közti személyes vitákba, ami miatt tovább polarizálódott a királyságot. A helyzet csak rosszabbodott i. sz. 1455-ben, amikor is Henrik eldöntötte, hogy feleségül veszi Anjou Margitot (meghalt i. sz. 1482-ben), VII. Károly francia király (uralkodott 1422-1461) unokahúgát. Néhány báró szemében ez árulásnak tűnt. Margit egyértelmű befolyása a határozatlan és a harcokat kerülő királyra csak olaj volt a tűzre. Úgy tűnt, hogy Henrik népszerűtlensége nem fokozódhat tovább, azonban a kedvenc udvarbelijeinek (pl. a népszerűtlen William de la Pole, Suffolk grófja) kiválasztása is még többeket fordított a király ellen. A közemberek sem voltak megelégedve a helyzettel, ahogy azt i. sz. 1450-ben a Jack Cade által vezetett felkelés is mutatta, aminek célja a magas adók és a bíróságokon tapasztalt korrupció eltörlése, valamint a helyi szintű igazságszolgáltatás kiépítése volt. Habár a közembereknek nem volt közvetlen befolyása a kormányra, a viszály adott még egy okot a rendszer megdöntését támogató nemeseknek ahhoz, hogy a saját érdekeiken túl is megvalósítsák az elképzelésüket. Talán nem meglepő Henrik idegösszeomlást kapott i. sz. 1453-ban, ha figyelembe vesszük ezeket a stresszforrásokat és hogy anyai nagyapjának, VI. Károly francia királynak (uralkodott i. sz. 1422-1461) is voltak mentális problémái. Az idegösszeomlást valószínűleg a Franciaországtól elszenvedett végső vereség és az ott lévő angol területek elvesztése (kivéve Calais) váltották ki. Henrik annyira beteg lett, hogy nem tudott mozogni, beszélni és senkit sem ismert fel. Ebben a helyzetben a királyságnak egy régensre volt szüksége. Így az állam problémái megsokszorozódtak, ahogy az ország két ellenséges csoportra szakadt.
York hercegei
Anglia bárói folyamatosan növelték a vagyonukat és befolyásukat a király bukása következtében. A történészek ezt a jelenséget „elkorcsosult feudalizmusnak” nevezik. A folyamat egyik részeként gyengítették a király befolyását a földek felett, a vagyonát és a politikai erejét helyi szinten. A nagybirtokosok királyként uralkodtak a területeik felett és képesek voltak felépíteni saját, hozzájuk hűséges magán hadseregeket. Végül Bolingbroke Henrik példája után néhány báró annyira ambiciózussá vált, hogy azt hitték, hogy méltók lennének az angol királyi címre. Ha folyt egy kis királyi vér egy nemes ereiben, akkor könnyen szerezhetett követőket, főként olyan bárókat, akik rossz viszonyban voltak az inkumbens királlyal. Az ilyen erős politikai szereplőket „hatalmasoknak” hívja néhány történész, mivel képesek voltak megbuktatni a jogos uralkodót. Miután véget ért a háború Franciaországban ezek a „hatalmasok” az összes felfegyverzett csatlósukat és pénzüket fel tudták használni saját céljaikra.
A legbefolyásosabb báró ebben az időszakban Richárd yorki herceg volt. Richárd yorki hercegnek két nagy előnye volt. Először is, ő volt III. Eduárd dédunokája és az unokaöccse a határterületek grófjának, aki azt állította magáról, hogy II. Richárd angol király (uralkodott i. sz. 1377-1399) legitim utódja. Másodjára, ő volt a leggazdagabb ember Európában. Adjuk hozzá ezt a két tényt a herceg ambíciójához és hadi tehetségéhez és az eredmény egy Henrik amúgy is kényes királyi pozíciójára veszélyes fenyegetés lesz. Amikor Henrik az őrület első tüneteivel küzdött, Richárd vált az egyértelmű választássá a régensi posztra és i. sz. 1454-ben valóban a birodalom védelmezője lett.
Érdekes módon Henrik uralkodását annyira rossznak tartották, hogy Richárd a reformok úttörőjének számított. A herceg lehet, hogy elkötelezett volt amellett, hogy rendbe tegye a bíróságokat és helyrehozza az országot, de végül a jackpotra pályázott: a koronára. Először Richárd azt akarta, hogy őt nevezzék meg Henrik hivatalos örökösének (a királynak akkor egy gyereke sem volt). A hercegnek befolyásos szövetségesei voltak, például a middlehami Neville család, akik olyan barátokat akartak maguk mellett tudni, akik a saját ellenségük, a Percy család ellen vannak. Richárdnak pedig két fontos ellensége volt: Anjou Margit, aki megvetette a herceget és Edmund Beaufort, Somerset grófja, aki III. Eduárd leszármazottja volt és legalább annyira ambiciózus nemes, mint bárki más. Somerset grófjával a csatamezőn számolt le Richárd i. sz. 1455. május 22-én, St. Albans-nál a rózsák háborúja első csatájában. Margit királyné sokkal keményebb ellenségnek bizonyult, miután átvette az őrült férje felelősségeit és york hercege ellen vezette a hadseregét. Richárdnak Írországba kellett menekülnie miután vereséget szenvedett Ludlow-nál a Ludford-hídi csatában i. sz. 1459. október 12-én. Ezalatt i. sz. 1459-ben az „ördögök parlamentje” ülés során árulónak bélyegezték meg és megfosztották örököseit az örökségüktől.
Richárd visszatért Angliába miután a fia, Eduárd legyőzte Margit királynét Northamptonnál i. sz. 1460. július 10-én. A yorki herceg meggyőzte Henriket, aki ekkor már a londoni Towerben volt, hogy nevezze ki őt hivatalos utódjának. Az intézkedést október 24-én ratifikáltak a megbékélési dekrétumban. De ahogy a kívánt korona már majdnem az övé volt, Richárdot i. sz. 1460. december 30-án a wakefieldi csatában megölték a royalisták, akiket a királyné vezetett csatába. Richárd fejét Yorkban Micklegate-nél lándzsára tűzték és egy papír koronát tettek rá, hogy mindenkit emlékeztessenek arra, hogy ő csak egy trónbitorló volt. De ezzel nem semmisültek meg a yorkiak, ez csupán a kezdete volt a még nagyobb hatalomra törési kísérleteknek.
Richárd fia Eduárd átvette a York-ház vezetői szerepét és ő lett a király és a királyné első számú ellensége. A yorki Eduárdnak volt egy ütőkártyája, a legfontosabb szövetségese, a nagyon gazdag Richárd Neville, Warwick grófja (i. sz. 1428-71), aki akkora befolyással rendelkezett, hogy „királycsinálónak” hívták. Eduárd bebizonyította, hogy megérdemli a támogatást, amikor i. sz. 1461-ben megnyerte a véres towtoni csatát a határterületeken, ami az angol történelem legnagyobb és leghosszabb csatája volt. VI. Henriket megfosztották a tróntól, mialatt Eduárdból IV. Eduárd vált i. sz. 1461. június 28-án. Ő lett az első megkoronázott yorki király. Sokkal komorabbá váltak a csaták, amikor Eduárd uralkodását rövid időre megzavarta, hogy Warwick, a régi szövetségese ellene fordult és ismét VI. Henriket nevezte ki királlyá i. sz. 1470-ben. Eduárd visszanyerte a trónt a hadmezőn a következő évben (a barneti csatában április 14-én és Tewkesbury-nél i. sz. 1471. május 4-én). Warwick grófját és VI. Henrik egyetlen fiát megölték a harcokban. Margit királynét bebörtönözték, Henriket pedig i. sz. 1471. május 21-én a Towerben kivégezték. Véres esemény volt, de úgy tűnt, hogy a Yorkok megnyerték a háborút.
III. Richárd és Tudor Henrik
IV. Eduárd fiatalabb testvére Richárd, gloucesteri herceg (született i. sz. 1452) volt és ő lesz a következő központi szereplő ebben a halálos trónok harcában. Richárd hűségesen harcolt a testvére oldalán azelőtt, hogy királlyá vált volna és amikor Eduárd váratlanul meghalt agyvérzésben i. sz. 1483-ban, Richárd meglátta a nagy előrelépés lehetőségét. Eduárdot hivatalosan a fia, egy másik Eduárd (született i. sz. 1470) követte volna a trónon, de ő még csak 12 éves volt. A bárók ismét egy fiatalkorú uralkodó körül köröztek, felsőbbségért küzdöttek és a legelvetemültebb mind közül Eduárd nagybátyja, Richárd volt.
A fiatal és a még megkoronázatlan V. Eduárd angol királyt és a testvérét, Richárdot (született i. sz. 1473) a londoni Towerben börtönözték be, így váltak a „Tower hercegei”-vé. Ezalatt a királyságot a birodalom védelmezője vezette, aki nem volt más, mint Richárd, gloucesteri herceg. A hercegeket pár alkalommal látni lehetett a Tower területén a nyár alatt, de aztán eltűntek. Sokan azt gondolták, hogy Richárd megölette őket, ezt a feltételezést fogadták el a későbbi Tudor történészek és William Shakespeare is (i. sz. 1564-1616), aki kicsit komorabbra festette le Richárd uralkodását, mint amilyen valószínleg volt. Aki a leginkább hasznot húzott V. Eduárd halálából, az a nagybátyja volt, aki a Westminster apátságban III. Richárddá koronáztatta magát i. sz. 1483. július 6-án. Nem jó előjel, ha valaki ilyen borzalmas bűntett által jut trónra, még a York-család támogatóinak sem nyerte el a tetszését és így a rózsák háborúja újabb fordulatot vett.
A Lancasterek támogatói, habár IV. Eduárd sokukat kiirtotta, nem tűntek el teljesen és most már Tudor Henrik vezette őket. Henriknek királyi vér folyt az ereiben a törvénytelen Beaufort vonal miatt, ami Genti Jánostól, III. Eduárd fiától eredt. Ez nem jelentett túl mély kötődést a királyhoz még úgy sem, hogy a Beaufort vonalat i. sz. 1407-ben hivatalosan elismerték, de ez volt a Lancasterek legnagyobb reménye, miután VI. Henriknek nem volt élő utóda. Tudor Henriknek mégis sikerült maga köré gyűjteni néhány hasznos szövetségest. A felháborodott, korábbi York-támogatókon kívül sikerült szövetséget kialakítani a Woodville családdal (Woodville Erzsébet IV. Eduárd felesége volt), Buckingham hercegével és a csatorna túloldaláról, ahol Henrik száműzetését töltötte, VIII. Károly francia királlyal (uralkodott i. sz. 1483-1498). A francia király előszeretettel nyújtott segítséget Anglia destabilizálásához, ami egyben a saját területei védelmét is jelentette.
A szikra, amely újra lángra lobbantotta a rózsák háborúját III. Richárd utódjának a halála volt i. sz. 1484-ben (ő is egy újabb Eduárd volt). Tudor Henriknek már csak egy nagyon népszerűtlen ember állt az útjába a trón felé vezető úton. I. sz. 1485 augusztusában Tudor Henrik francia zsoldos hadsereggel vonult a dél-walesi Milford Havenhez, majd a leicestershire-i Bosworth mezőnél ütköztek meg Richárd seregével i. sz. 1485. augusztus 22-én. Richárdot néhány szövetségese elárulta (Sir William Stanley és Sir Henry Percy) és a királyt egy Tudor Henrik ellen indított elhamarkodott támadás közben ölték meg Az új királyt i. sz. 1485. október 30-án VII. Henriknek koronázták meg (uralkodott i. sz. 1485-1509). Henriknek le kellett számolnia a York-család felélesztésére szolgáló újabb kísérlettel, aminek központi figurája Lambert Simnel volt. A felkelőket i. sz. 1487-ben a Stoke Fieldi csatában leverték. Ez volt a rózsák háborújának utolsó felvonása, habár még volt néhány gyenge igyekezet a York-család részéről a következő fél évszázad alatt.
A rózsák háborújának hatásai
Leszámítva a Lancasterek és a Yorkok között történt tróncserét, a rózsák háborújának egyik legfontosabb történelmi következménye az, hogy VI. Henrik megalapozta a Tudor-házat. Henrik i. sz. 1486-ban feleségül vette Yorki Erzsébetet, aki IV. Eduárd lánya volt, ezzel egyesítette a két oldalt. A király még új címert is készíttetett az új dinasztiának, a Tudor rózsát, amely a Lancasteri és a Yorki rózsák kombinációja volt. Henriket fia, VIII. Henrik angol király (uralkodott i. sz. 1509-1547) követte a trónon és a Tudorok egészen i. sz. 1603-ig uralkodtak. Az ő nevükhöz fűződik Anglia aranykora is.
A háborúk nem érintették a lakosság jelentős részét, hiszen a konfliktusok általában csak a nemesek között zajlottak, még úgy is, hogy néhány csata és hadjárat komoly veszteségekkel és pusztítással járt. Igazából az egész periódus alatt 13 hadjárat volt kevesebb mint 24 hónap leforgása alatt. Az ország nagy része teljesen háborítatlan maradt. A háborúk nagy mértékben érintették a nemeseket, ilyen vagy olyan módon az Angliában élő 60 nemesi család fele belepusztult a harcokba. Ez azért van, mert sok csatában csak nemesek vettek részt és a régi túszejtési szokásnak már nem volt értelme, mert az emberek vagy nem akartak vagy nem tudtak fizetni a túszokért és az ellenséget rögtön el kellet távolítani a játékból. Habár sok báró profitált a csatákból, a háború végére a királyok ismét erős kézzel uralkodtak, sokkal jobban felügyelték az adózást, valamint elkobozták a kihalt családok és politikai ellenségek birtokait. A legtöbb embernek a vagyon mozgatása semmit nem jelentett, a háború végén talán megváltoztak az uralkodók nevei, de még mindig az ország 3%-t kitevő elit uralta a javak 95%-t.
Végezetül, a háborúnak nagy hatása volt az angol kultúrára, hiszen a csavarok és az árulások rengeteg történészt és írót inspirálnak a mai napig. A Tudor propagandisták fel akarták nagyítani a háború okozta pusztítást és a York-család gonoszságát azért, hogy saját magukat jobb színben, védelmező uralkodóknak, az ország megmentőinek, tüntessék fel. William Shakespeare-t (i. sz. 1564-1616) nagyon érdekelte ez az időszak, ami olyan történelmi drámái háttereként szolgál, mint a VI. Henrik és a III. Richárd, amelyekben a legemlékezetesebb karakterei és a leggyakrabban idézett mondatai is szerepelnek. A rózsák háborúja még az i. sz. 21. században is inspirálja az olyan írókat, mint George R. R. Martin, akinek a könyvei szolgálnak alapul a Trónok harca sorozatnak.
