Az Erzsébet-kori színház, másik nevén az angol reneszánsz színház, az előadások azon stílusára utal, amelyek I. Erzsébet angol királynő uralkodása (i. sz. 1558 - 1603) alatt élték a fénykorukat és amelyek még a királynő utódai, a Stuart-házi uralkodók alatt is folytatódtak. Elsőként az Erzsébet-korban váltak az előadók hivatásos színészekké, akik leginkább vándortársulatokhoz tartoztak és blank verse versformában adtak elő szórakoztató, nem vallási témájú darabokat. Az első hivatásos színházat i. sz. 1576-ban építették meg Londonban, majd ezután több teátrum is elkészült, ezáltal hamar virágzó üzletté váltak szórakoztatásra íródott drámák. A színházak minden napra tűztek ki előadásokat, ami az állandó társulatok megalakulásához vezetett. Nekik már nem kellett az országot járniuk, így több időt és pénzt tudtak a nézők - bármely társadalmi rétegből származott nők és férfiak - elvarázsolására fordítani. A korszak legünnepeltebb drámaírója William Shakespeare (i. sz. 1564-1616) volt, akinek műveit a híres londoni Globe Színházban mutatták be és a munkái különböző témákat fedtek le, mint például a történelem, szerelem, bosszúállás, gyilkosság, komédia és tragédia.
I. Erzsébet és a művészetek
Az Erzsébet-korszak alatt fontos szerepet kaptak a művészetek, de mégis az előadóművészet volt az, amelyik maradandó nyomot hagyott nemcsak az angol, hanem az egész világ kultúráján. Maga a királynő is a színdarabok, performanszok és egyéb látványosságok csodálója volt, amiket gyakran a királyi rezidenciáin rendeztek meg. Erzsébet gondosan ügyelt a róla mint a szűz királynőről kialakított képre, aki az emberei boldogságáért feláldozta a saját életét. A színházat mint médiumot is arra használta, hogy a saját és a családja, a Tudorok hírnevét erősítse. A királynő rendszeresen szponzorált művészeket és drámaírókat.
Természetesen a színházat nem az Erzsébet-kor emberei találták fel, hiszen a drámák előadása egészen az ókori Görögországig, i. e. 6. századig nyúlik vissza. A középkori Angliában előszeretettel adtak elő moralitás és misztérium játékokat, de voltak vallási ceremóniákra és ünnepekre íródott drámák is. A nézők találkozhattak álarcos játékokkal is, ami a pantomim egyik formája volt, amely során a művészek álarcban énekeltek, táncoltak és szavaltak, extravagáns jelmezeket hordtak és festett díszletek előtt álltak. Anglia-szerte a városok már azelőtt is támogatták a nyilvános előadásokat, ezzel együtt zenészeket, akrobatákat, valamint udvari bolondokat és ez a hagyomány folytatódott a hivatásos színházak fénykora alatt is.
Az Erzsébet-kor alatt váltak az előadók hivatásos szórakoztatókká. Az első professzionális színésztársulatokat támogatta a királynő, a nemesek és azok, akik meg tudták fizetni maguknak a szórakoztatást. Az előadott darabok, talán az angol reformációnak köszönhetően, mellőzték a vallási témákat, nem lehetett őket ünnepnapokhoz vagy vallási fesztiválokhoz kötni. A világi drámák újféle kihívást jelentettek és Erzsébet is felismerte a népművészet hatását a politikára és az emberekre, ezért a királynő betiltotta az engedély nélküli drámák színpadra állítását i. sz. 1559-ben. I. sz. 1570-es években a vallási drámai ciklusokat is betiltották. A színházak királyi ellenőrzése még i. sz. 1572-ben is folytatódott, amikor csak a nemesek szponzorálhattak hivatásos színésztársulatokat. I. sz. 1574-től minden társulatot engedélyezni kellett.
A megosztó vallási témáktól való eltávolodásnak köszönhetően az írok felfedezhettek más témákat is, csakis a képzelőerejük szabott határokat. A történelmi témák különösen népszerűek voltak az új drámaírók körében, hiszen ebben a korszakban úgy erősödött az angol nacionalizmus, mint még korábban soha. Mindehhez társult a görög és római ókor iránt érzett humanista kíváncsiság. A színházak királyi patronálását Erzsébet utódja, I. Jakab angol király (aki i. sz. 1603-1625 között uralkodott) is folytatta, három hivatásos színjátszó társulatot, vagyis játszó társulatot szponzorált.
Hivatásos színészek és színházak
Az első hivatásos engedéllyel működő társulat Erzsébet udvarának egyik kedvenc tagjához, Robert Dudley, Leicester első grófjához (i. sz. 1532-1588) tartozott. Leicester Embereinek hívták őket, az engedélyüket i. sz. 1574-ben kapták meg, majd körbeutazták az ország impozáns házait. Természetesen a színészeknek szükségük volt egy megfelelő színpadra, amin lenyűgözhették a közönséget, ezért hamar megépültek az első profi színházak. I. sz. 1576-ban Londonban felépült az első profi színház és állandó játszóház James Burbage pénzbeli támogatásával (i. sz. 1530-1597), aki maga is színész volt, az épületet pedig csak a Theatre-nek (a Színház) hívták (voltak korábban átépített átmeneti épületek, mint például az 1567-es Red Lion [Vörös Oroszlán]). A fából épült Színház Shoreditchben a Holywell utcában állt, a nézőtér felett nem volt tető, és bárki lehetett a közönség tagja, udvarbeliek és közemberek is. A Theatre-nek akkora sikere volt, hogy más teátrumokat is elkezdtek építeni, elsőként a Curtaint (a Függöny). Burbage megnyitott egy második színházat is Londonban, a Blackfriars Színházat, amihez egy Domonkos-rendi kolostort alakított át. A színházak virágzása alatt megépült a Rose (Rózsa) (i. sz. 1587) és a Swan (Hattyú) (i. sz. 1595) is, Erzsébet pedig arra bátorította a nemeseit, hogy maradjanak az udvarban és építsenek házakat a fővárosban, ahol garantálva van a közönség. Más városok is hamar követték a trendet és színházakat építtettek, például Bath, Bristol, Norwich és York. A Stuart-ház királyainak idejében már sok színház ajánlott különböző előadásokat minden nap általában délután az informáltabb férfi és női közönségnek, akik újszerű szórakoztatásra vágytak. Még a legnépszerűbb darabokat is csak évente néhány alkalommal adták elő, mert a színházak az átlag színházba járókat akarták szórakoztatni.
Ahogy fejlődtek a színházak, úgy szabadultak fel a színészek és drámaírók a szponzoráció kötelezettségei és megkötései alól, amiket a nemesek állítottak velük szemben. A Theatre világhírűvé vált, főként 1599 után, amikor át kellett költözniük a Temze folyó déli partjára, és új nevet is adtak az épületnek: a Globe Színház.
A Globe Színház i. sz. 1599-ben nyitotta meg a kapuit és Burbage fiainak, valamint a Chamberlain Emberei társulat néhány tagjának a tulajdona volt. Az egyik befektető William Shakespeare volt, aki más színészekkel és drámírókkal a színház profitjának felén osztozott, míg a másik fele a kisebb szerepeket játszó színészek és zenészek fizetésére, a jelmezekre és az épület fenntartására ment el. Fontos megjegyezni, hogy a kőszínházak azt jelentették, hogy a korábbi vándorszínészek mostanra sokkal szilárdabb pénzügyi alapot tudtak fenntartani, aminek segítségével egyre több, jobb minőségű darabot hoztak létre. Színházak tizenkettő vagy akár még több vezető színészt, mellékszerepet játszó színészeket, fiúkat és tanoncokat is el tudtak tartani. A társulathoz tartoztak még zenészek, művészek és írnokok.
A Globe Színház szerkezete fából épült, többé-kevésbé kör alakú és a nézőtér felett nem volt tető. 12 méter magasságú és 24 méter széles, a nézőtéren három különböző kategóriájú ülőhely, és összesen nagyjából 2000 néző befogadására volt alkalmas. A színház a tetejére festett földgömbről kapta a nevét, amelyen latinul szerepelt Shakespeare híres mondata: „Színház az egész világ”. A Globe színpada téglalap alakú volt, 12 méter hosszú és egy nádtető védte. Nagyjából 12 színész tudott egyszerre a színpadon lenni. A színpad mögött volt egy galéria, ahol nézők is ülhettek vagy akár fontos szerepet is betölthetett a hely a darabokban (pl. Júlia erkélye a Rómeó és Júlia című produkcióban). A nézők meglepődhettek néhány technikai trükkön, mint például, ahogy a színészeket zsinórokon engedték le vagy ahogy a színpadba beépített csapóajtón keresztül jelentek meg vagy tűntek el.
Az i. sz. 17. század második felében még több fontos fejlődés következett be. A női szerepeket onnantól kezdve nők játszották (azelőtt fiúk játszották ezeket) és nagy, sima festett felületeket mozgattak be síneken a színpadra, amelyeken már a tárgyak mélységei is megjelentek. További érdekesség, hogy egy-egy darab sokáig volt repertoáron és minden nap ugyanazt az előadást ismételték. Ennek a változásnak a rövid memóriájú színészek nagyon örülhettek. Ez a működési rend megszilárdult és a mai napig fennmaradt.
William Shakespeare
William Shakespeare a világ egyik legünnepeltebb írójává vált. I. sz. 1564-ben Stratford-upon-Avonban született és egészen i. sz. 1592-ig nem vált ismertté a színházi körökben. Két évvel később csatlakozott a Chamberlain Embereihez és akkor, ahogy korábban is említettük, fontos tagja lett a Globe Színház állandó társulatának, és ezt a pozíciót az egész írói karrierje során megtartotta. Shakespeare átlagosan évente két drámát fejezett be, élete során összesen 37-et írt. A Shakespeare művek datálása elég problémás, hiszen egy eredeti kézirat sem maradt fenn, a történészek a tartalmuk és egyéb dokumentumok alapján kategorizálták őket. A drámákat általában négy csoportra osztják, és lefedik az Erzsébet-kori színház témáit. Ez a négy kategória a komédiák, a szerelmi drámák, a történelmi drámák és tragédiák. A művek, ahogy a kor több drámája is, szójátékokat és kortárs politikára való kiszólásokat tartalmaztak, a szerelem, a bosszú és a gyilkosságok cselszövésein, történelmi eseményeken, történelmi fikción és egy nagy adag sovinizmuson keresztül elmesélve.
Shakespeare első drámájának a IV. Henrik első részét tekintik, amit i. sz. 1589 körül írhatott meg. A legnépszerűbb drámái közé tartozik például a Szentivánéji álom (i. sz. kb. 1596), ami egy görög hős, Theseus és az amazon Hippolyta esküvőjéről szól, az V. Henrik (i. sz. 1599) egy kitalált verziója a király meghatározó beszédének az 1415-ös Azincort-i csatánál, a Hamlet (i.sz. kb. 1601), ami a dán királyfi bosszúját meséli el a gonosz nagybátyján, és a Macbeth (i. sz. 1606), a skót királyról elnevezett történet, aki gyilkosságok elkövetése után elveszti az eszét.
További drámaírók és színészek
A Stuart-ház uralkodása alatt divatossá és jövedelmezővé vált a darabok szövegkönyveinek kinyomtatása, még akkor is, ha eredetileg csak előadásra szánták ezeket az írásokat. A 16. és 17. századból nagyjából 800 dráma maradt fenn, habár ez a szám egy nagyon kis töredéke annak, ahány mű valójában létezhetett akkoriban. Shakespeare után, a legünnepeltebb Erzsébet-kori drámaíró Christopher Marlowe (i. sz. 1564-1593) volt. I. sz. 1587-ben mutatták be az első darabját, a Nagy Tamerlánt. A Timur Lenk, a Közép-Ázsiában található Timurida Birodalom (1370-1507) alapítójáról szóló történet nagy népszerűségnek örvendett. Ezután újabb sikerek következtek, például a Dido, a Karthágó királynőjének tragédiája, de mint a legtöbb Erzsébet-kori drámaíró és költő, Marlowe is előszeretettel hódolt az alkoholnak és egy kocsmai verekedés során vesztette életét. Mivel Marlowe kémként is dolgozott a kormánynak, néhányan úgy gondolták, hogy a halála valójában egy merénylet okozta.
A kor harmadik nagy drámaírója Ben Jonson (i. sz. 1572-1637) volt. Miután otthagyta kőműves segédi munkáját, Jonson megírta első drámáját, a nagy sikerű Kutyák szigetét (i. sz. 1597), azonban meggyűlt az író baja a hatóságokkal miatta, mert azok lázadásra való felbujtásként értelmezték a darabot. Egy rövid börtönben töltött idő után Jonson ismét újra fogságban találta magát, miután megölt egy színészt egy veszekedés során. Második szabadulása után Jonson az erősségeire koncentrált, és megírt néhány nagysikerű drámát, amiből sokat a Globe Színházban mutattak be. Ezen kívül Jonson foglalkozott költészettel, álarcos játékokkal és rengeteg irodalmi kritikát is írt.
Az új műfajban a színészek nevet tudtak szerezni maguknak. A kor egyik híres művésze a komikus színész Richard Tarlton (d. 1588) volt, akik udvari bolondként is játszott és aki I. Erzsébetet is nevetésre tudta bírni, egészen addig, amíg nem ment messzire a vicceivel és nem alázta meg a királynő néhány kedvenc nemesét. A sokoladúan tehetséges Tarlton volt a társalapítója a Királynő Emberi társulatnak, sok sikeres drámát is írt, ezek közül az egyik legnépszerűbb a A hét halálos bűn (i. sz. 1585) volt. Tarlton leghíresebb karaktere egy Chaplini figura volt: egy alacsony ember bő nadrágban sétapálcával.
Kihívások és örökség
Az újféle színháznak megvoltak a kritikusai is. A puritánok, akik az i. sz. 1590-es évektől prominensen jelen voltak az Erzsébet-kori társadalomban, ellenezték ezeket a könnyelmű szórakoztató darabokat. Úgy gondolták, hogy a drámák tárgya - főként a bosszúról, gyilkosságról és szerelemről szóló történek - nem illenek a közemberekhez és valószínűleg megzavarnák az agyukat, mint ahogy néhány modern kritikus is ugyanezt gondolta annak idején a moziról. Továbbá a puritánok szerint a színházak nem kívánatos helyek voltak, ahol csak a lusták, erkölcstelenek és bűnözők gyűltek össze.
A helyiek sem feltétlenül örültek annak, ha a környékükre színházat építettek a zaj miatt és amiatt, hogy így majd alacsonyabb osztálybeli helynek tekintik az adott városrészt. Ez volt az egyik ok például, amiért a Theatre új helyre költözött és Globe Színházzá vált. Néhány üzlettulajdonos is helytelenítette a színházakat, amiért az alkalmazottjaik általában napközben, vagyis munkaidőben jártak előadásokat nézni. Ez az aggodalom odáig vezetett, hogy petíciókat küldtek a polgármesternek, aki a parlamenti képviselőknél lobbizott a színházak korlátozásáért. Ez szintén megmagyarázza, hogy a korai színházakat miért építették a városok külterületeire, hogy kívül essen a polgármesterek hatáskörén. Nagyon olcsók voltak az előadások (1 penny-ért már lehetett jegyet kapni, ami ma kb. 1$-nak felel meg), emellett népszerűek is voltak, ezért nagyon nehezen lehetett korlátozni őket, még akkor is, amikor a puritánok egyre nagyobb jelentőségre tettek szert a 17. század közepe felé és 1642-től átmenetileg bezárták a közösségi tereket. 1660-ban, az uralkodók visszatértével, újra kinyitottak a színházak és újra megalakultak a társulatokat.
Egy másik kihívás a közegészség volt. Amikor a fekete halál pestis újabb hulláma érte el Londont 1592-ben, az összes színházat bezárták egy évig. Több polgármester próbálta elkerülni a közösségi találkozásokat és még fizettek is a társulatoknak, hogy ne adjanak elő a pestis újabb hullámában. A színházak, mivel fából épültek, ki voltak téve a tűzvészeknek is. A Globe Színházat például újra kellett építeni 1614-ben, amikor egy előadás közbeni ágyúlövés következtében kigyulladt a nádtető.
A fenyegetéseket leszámítva, az Erzsébet-kori színház hamar megalapozta magát mint az angol populáris és irodalmi kultúra fontos és hosszútávú része. Már i. sz. 1623-ban összegyűjtötték William Shakespeare 36 drámáját nyomtatásban az Első fólióban. A 17. század során több kiadványt is elkészült, az első szerkesztett gyűjteményt i. sz. 1709-ben adták ki. Shakespeare-t továbbra is világszerte olvassák és a munkái a modern filmrendezők érdeklődését is felkeltették. Ahogy a szintén író Ben Johnson írta az Első fólió előszavában, az Erzsébet-kori színház csillaga „nem a kornak, hanem a mindenségnek szól” (Wagner, 275).
